Amikor beütött a pandémia, sokan hagyták el a városokat. Frissen vásárolt falusi házakban, családi nyaralókban próbálták átvészelni azokat az időket. Ha másra nem is volt jó, hát arra mindenképp, hogy kicsit felhíguljon a nagyvárosi nyüzsgés, picit fellendüljenek a vidéki kisvárosok, falvak és arra, hogy végre itt is kialakulhasson az online munka, “homeoffice”. Sosem értettem, ha az embernek olyan ideális munkakörülményei vannak, ahol a legtöbbet tudja beletenni magából -és persze a munkaköre is megengedi ezt-, miért kell naponta akár órákat utazni, majd beülni egy sokszor igénytelen, ingerszegény környezetbe, ahol általában több embernek kell elviselnie egymást egy légtérben, mégis elvárják tőle, hogy 130%-on működjön.
Azért hoztam létre ezt a blogot, hogy megosszam vályogházas tapasztalatainkat olyanokkal, akik szintén ilyen házban élnek vagy tervezik a vályogházas életet.
Amikor elegünk lett a nagyvárosi taposómalomból, arra az elhatározásra jutottunk feleségemmel, hogy keresünk magunknak egy csendes, elszigetelt kis otthont, ahová életvitelszerűen elvonulhatunk. Minden hétvégén beültünk a kocsiba és útnak indultunk. Bejártuk a Mátrát, Börzsönyt, Pilist, Gerecsét, Vértest, a Bakonyt, végül egy év után egy zalai falu szőlőhegyén kötöttünk ki egy másfél hektáros birtokon, melyen 2 présház állt. A telek több, mint felén erdő terült el U alakban körbe ölelve a két házikót és a köztük található gyümölcsöst. Belevágtunk az egyik bazaltkőből rakott présház felújításába, ami 18 m2 volt, ezért hozzá toldottunk még egy fürdőszobányi építményt (kb. 8 m2-t). A hozzáépítés és az új tető is skandináv technológiával épült, vázszerkezetként csakis pallófát használtunk (5x15cm). A távolág és megfelelő szakember-hiány miatt lassan haladtunk, hárman építettük egy helybéli profi ács segítségével, aki jártas volt ebben a technológiában.
